Elütöttek.
Mocsok nagy mákom volt és semmi, de tényleg semmi karcolás nem esett rajtam, viszont a bringám hátsó traktusát ropira törték. Hazafelé jövet álltam a jobbra nagyívbe kanyarodó sávban és tisztelettudóan vártam, hogy elmúljon a sor és egyszer csak hátulról begyűrte egy Toyota Hilux a bringám hátulját az első kereke alá. Fékezett éppen, én meg ácsorogtam, így tulajdonképpen csak a hátsó kereket százalékolták le.
Félreálltunk és megegyeztünk, hogy akkor most ez ugye ez egy új hátsó kerék lesz nekem: elmentünk nem messze egy bringáshoz és kaptam egy vadiúj, elég májer kereket hátra, amit a bringás csóka be is szerelt még zárás előtt.
Nem jó érzés, ettől függetlenül.
A helyükön.
A lány unottan lökdöste a falafel utolsó darabkáit a tányérján. Nem mintha sok helye lett volna rá: a salátát alapból nem ette meg, mert hagyma volt benne és az az ostoba török pincér nem fogta föl: nem kér rá hagymát, a rizst meg túlfőzték és különben is volt valami kellemetlen csípős utóíze. A pita meg alapból nem játszik, itt liszttel csinálják és nem szereti a búzalisztet.
Lassan evett, mert folyton beszélt. Magáról, E/1-ben. Végére ért egy történetnek, és már dobta is fel a labdát a következőre. Nem lehet könnyű léteznie: csupa seggfej van körülötte, inkompetens barmok a munkatársai, faszfej a főnöke, aki ráadásul teljesen ostoba is és kizárólag azért ül abban a székben, mert tud nyalni felfelé. Pokoli munkája van, már keresgél újat, következőt, de ugye a köcsög HR-esek nem értik, hogy mennyire speciális terület az, amihez ért. Mindenesetre most kicsit nyugi van, nem kell Brüsszelbe járnia heti két napot - rühellte a hotelszobát is, amit bérelt neki a cég. A belga munkatársai meg elég antiszocok, soha nem hívták, ha sörözni mentek meló után...
Sebaj, mondta, ez már véget ér nemsokára. Viszont az igazán gáz nem is ez, hanem hogy felvettek egy vak fickót kódolni a céghez. Érted. Vak, nem lát. Bottal jár meg napszemüveget hord éjjel is. Van ilyen kis kütyüje, azzal olvassa fel neki a cucc a kódot, amit néz. Vakon kódol... értem én, hogy újságot tud olvasni meg úgy elvan így, de azért a kódoláshoz már kéne látni. Vakon nem lehet kódolni, az pont olyan, mintha valaki fél lábbal menne balettintézetbe. Érted. Biztos csak az adóvisszatérítés miatt vették fel.
Kijöttünk Londonba melózni, tette le a villáját a falafel romjai mellé, de igazából ez se az igazi. Amerikába kéne menni, ott vannak az igazán jó lehetőségek. Ott helyükön vannak a dolgok, nem úgy, mint itt Angliában. Itt a sok segély meg bevándorló (márminthogyugye nem mi, mert mi ugye diplomások vagyunk és értékes munkát végzünk, hanem a lengyelek, akik a kávézókban dolgoznak meg vezetik a buszokat), itt már nincs jó piaca a képzett munkaerőnek.
Tulajdonképpen ez az, amiért eljöttek Pestről - először úgy látszott, hogy itt normálisan mennek a dolgok, helyükön vannak kezelve az emberek (ki-ki ahová tartozik ugye), de sajnos itt sem ugyanaz már, mint pár éve. Dobbantani kell innét is, mondta és hívta a pincért, itt is fos a világ.
Külön fizettünk.
Rigó, sör, hekk
Csütörtök este rájöttem az Óbesterben, hogy miért szeretek inni a haxoros arcokkal: ott ült az asztaloknál tizenöt-húsz olyan ember, akik szenvedélyesen szeretik azt, amit napi szinten csinálnak. Ez pedig nullára rántja a kurvaorbánozást és a napi belpolitikai témák boncolgatását.
Volt sokkal jobb dolgunk annál.
A bizalomról
Ha azt mondod, hogy "addig bízom benned, amíg...", akkor az nem bizalom.
Hamu
Ma elkövettem az egyik legszörnyűbb bűnt, amit férfiember elkövethet: elhagytam egy üveg tizenkét éves, single malt scotch-ot a ferihegyi reptér utasszállító buszán.
De ez most mindegy. Csak egy üveg whiskey - találtam itthon a szüleimnél a spájzban egy pár ujjnyit a palack alján egy alsóbb polcos scotch-ból (szigorúan múltidőben beszélve a palack tartalmáról természetesen, if you know what I mean) és ez némileg kárpótol. Tele van a világ jó scotchokkal, kérdezzék csak meg azt a szerencsés flótást, akinek az ölébe hullott egy palack májer schotch a reptéri buszon. Remélem, Isten ajándékának tekinti és most éppen áldja azt a balfaszt, aki elhagyta a nevemet. Egészségedre - illetve remélem, hogy vagy annyira gentleman, hogy a buszon talált felsőpolcos piát körbekínálod a kispajtásaid között, úgyhogy egészségetekre.
De ez most lényegtelen. Komolyan. Hazarepültem Londonból, aztán vonatoztam egyet Pestről. Mindezt azért, hogy belecsöppenjek a szüreti ittas pajtatánc helyi megfelelőjébe, a falusi majális programdömpingjébe, ahol a színpadon zajló dolgoknál már csak az volt gázabb, amikor anyukám büszkén körbemutatta kicsi fiát az időközben huszonöt évet öregedett kollégái között, akik anno tanítottak általánosban. Persze, hogy emlékeznek rám... igen, én vagyok az a kiscsávó, aki mindenféle olyan dolgot csinált, ami akkor aranyos volt, de most már gáznak éreztem a felhánytorgatását - főleg ilyen nagy mennyiségben. Az első adandó alkalommal leléptem.
A felnövéshez hozzátartozik, hogy időnként visszanézünk. Én most éppen messzebbről nézek vissza és messzebbre, mint valaha. Tulajdonképpen megérdemlem ezt a pohár scotchot.
Egészségetekre.
Konfúz
Most jöttem rá, hogy ha kíváncsi vagyok, mi van belül, nagyon egyszerű a dolgom: nézzek körül a saját világomban. De úgy ám, hogy lássak is, ne csak nézzek. Ami bent van, az mostanában néha homályos és forog meg kavarog, de a kinti világ elég jól leírható...
Villanások.
Rájöttem, hogy ki lehet lógni zongorázni ebédszünetben. A könyvtárban mellettünk van egy szép nagy elektromos zongora, lehet lazítani abban félórában, amire befoglalom.
Van öt zsonglőrlabdám, ott vannak az asztalomon. Valahányszor azt érzem, hogy folyik szét az agyam és nem bírok koncentrálni, felmegyek a tetőre gyakorolni. Húsz perc, ötven kör hét dobással, harminc kilenccel, újabban néhány tizeneggyel.
A meló rejtvényfejtés. Megírták, összerakták, de valahogy túl lehet járni az eszükön. Valahogy biztos - csak meg kell találni a módját. Azt hiszem, az, hogy mit dolgozom napközben válasz valamire. Valamire, amit gyerekként igazságtalannak éreztem meg nettó szemétségnek - de hogy mi az, még nem tudom.
Nehéz ez, most káosz van és konfúz a világom.
Ubuntu 12.04 - Unusable Unity
Ezzel a címmel most mindent elmondtam, kár is tovább szaporítani a szót. Maradok a Mintnél, Gnome3 Classic X-szel.
No comment.
X: Our internal due diligence auditor is called Bryan Adams. He was asking me whether we have a due diligence policy and I almost answered "Everything I do, I do it for you".
Y: Z already tried this joke. Bryan was kind of pissed off.
Z: Well... as it turned out, I was the fifth one today.
X: Too late. Bryan asked me again and I could not resist.
Ki Mint vet,...
Hát, az Ubuntu 11.10. egészen tegnapelőttig bírta, kemény egy-két hónapot. A Unitiy gyönyörű, egész használható, de a végére odáig jutottunk, hogy napjában többször is kidobott a login screenre (kilőve mindent, ami épp futott, truecypt, virtualbox, freemind, burp, minden) egy "gnome-session: Fatal IO error 11 (Resource temporarily unavailable) on X server" hibaüzenet kíséretében. Mint kiderült, ezzel a problémával nem vagyok egyedül, valszeg az ATi driverei okozzák (egész pontosan a Unity-Compiz-ATi proprietary driver szentháromságból valaki nem bírja a másik kettőt). Próbáltam megcsinálni a helyzetet driverfrissítéssel, de sikerült annyira beakasztani a folyamatot, hogy bármit csináltam akár az fglrx-* csomaggal, akár a proprietary telepítőjével, merevre fagyott az egész gép és egy sima apt-get update is elhalt az fglrx miatt.
Így aztán lett a Mint 12, jobb híján. Komolyan: nincs egy olyan linux disztró, amiben 2.6-os kernel van és Gnome2, plusz még támogatják? Igen, tudom, Backtrack5R2, de az nem igazán jó desktopnak.
Hát ez van.
Mai abszurd gasztronómiai élményünk...
...a fokhagymasör.
Nagyon durva. Sörnek néz ki, de valami olyan durván fokhagymás, hogy hihetetlen. Nem véletlen, hogy a használati utasítás azt írta, hogy "Magában frissítőként, de ha úgy nem jön be, öntsed bele a kajába és főzzél vele."
Hát én ezzel most főzni fogunk, úgy érzem.
Repedések
Rég találkoztam vele. Először nem is ismertem meg: akkoriban rövid haja volt és kis szakálla, most meg borostája volt csak és a félhosszú haja kilógott a fejébe húzott színes sapka alól. A szeme viszont, na az ugyanaz volt. Ugyanúgy fénylett, mint amikor tavaly nyáron meditáltunk parkban, rávezetésként a slackline-on zsonglőrködésre. Kimnek hívják. Akkoriban házakat takarított, hogy legyen némi pénze, most kutyát sétáltat és idős embereknek hord ki kaját biciklivel.
Vannak emberek, akikkel csak néha találkozunk és tulajdonképp időtől és tértől teljesen független, amiről beszélgetünk és aztán eltűnnek egy időre, hogy aztán újra találkozzunk teljesen véletlenül. Kim ilyen. A beszélgetésünk második mondata így hangzott: "Kenyérért megyek. Jössz?" Persze, mondtam, menjünk, miért is ne.
Kim elvitt egy régi kenyérgyárhoz észak-Londonban, ahol hétvégente vászonzsákban kiraknak egy csomó kenyeret a gyárudvarra, amit nem visznek el a szupermarketekbe zárásig. Sajna későn értünk oda, a gyárudvart megtaláltuk, viszont a vászonzsákokat már elhordhatták, mert egy darab kenyér nem sok, annyi se volt ott. Sebaj, mondta Kim, van még itt a környéken pár hely, ahol lehet esténként kenyeret szerezni. Nem esik, nem kell kapkodni és pont odaérünk zárásra a kis pékséghez és ha szerencsénk lesz, az ebéd utáni sütésből megmaradt kenyér még nem is hűl ki addigra.
Áttekertünk hát Crouch Endbe, be a menő házak meg a jó kocsikkal kirakott rendezett utcák közé. Begurultunk egy kis utcába és megálltunk a sarki pékség oldala mellett. Mindjárt, mondta Kim, mindjárt, csak várjunk. Nem csalatkoztunk: két perc múlva egy indiai kiscsaj két hatalmas zsák péksütit meg kenyeret rakott ki. Ma nem adták el, holnap nem adhatják, kidobják hát.
Hoztam egy kiló abszolút prémium kenyeret (úgy öt-hat fontba kerülhet ugyanez a cucc a kirakat másik oldalán), meg még ott a bolt mellett betoltunk Kimmel egy pár abszolút felsőpolcos péksütit. "There is no shortage of food. Misdistribution is the word, if you ask me."-mondta és nagyot harapott egy mákos-rozsos veknibe.
Kimmel beszélgetve egyébként egészen fura érzésem volt: azt éreztem, hogy szegről-végről kollégák vagyunk, bár Kim rühelli a számítógépeket és fogalma sincs arról, hogy hogy működik a wifi vagy hogy mi a shellkód. Kim azt tudja, hogy hogy lehet meghekkelni egy nagyvárost. Mesélt arról, hogy némi kutatással simán meg lehet tudni, melyik pékség mikor zár, melyik zöldségestől rakják ki az ajtó elé záráskor a megmaradt gyümölcsöt, amit nem tudtak aznap eladni. Hogy hogy húzz ki viszonylag tűrhetően harminc fontból egy hónapot Londonban. Hogy mit egyél, hogy közlekedj, hol aludjál, hol fürödj és hová fordulj, ha bajban vagy. Hogy hogy találj könnyen munkát, ahol nem kérdezik meg, van-e TB-számod.
Kicsit olyan érzésem van, mint amikor olvastam a Neverwhere-t Neil Gaimantől. Létezik egy világ odalent.
Tények, az.
"Seems to me like they want us to be afraid, man
Or maybe we just like being afraid
Maybe we just so used to it at this point that it's just a part of us
Part of our culture"
Thievery Corporation: Culture of Fear
Hazajöttem húsvétra, hajnalban szálltam fel Londonból - nem kevés utazás után aztán itt ülök a szüleimnél.
És jelentem, nem bírom végignézni a tévékettőn a "híradót". Ez lófasz, nem híradó... semmi köze a hírekhez. Valami random faszi egy kis faluban baltával mészárolta le a családját. A huszonötből húsz perc erről szól húsvétkor, beszél a szomszéd, a rendőrségi mittoménki, a másik szomszéd. Tibike, gyere, itta tévépestrü'! Valami családtag hüppög a kamerába, kínosan hosszan és teljesen fölöslegesen.
És ez mégis ki a faszt érdekel, de komolyan?!
Annyi, de annyi minden történik a világban, ami jóval fontosabb és meghatározóbb annál, hogy egy idióta kinyírta a családját - azaz, ami a híradó jelentős részét elfoglalja.
A szüleim reprezentatív képviselői annak a vidéki értelmiségi rétegnek, amelyik a tévéhíradóból tájékozódik, nincs fészbukja és eseménynek számít, amikor a HVG-t szerdánként kihozza a postás. És hihetetlen, hogy ennyire aránytalan a "hírekre" szánt idő.
Húsz perc a világ híreiből.
A reklám után időjárás-előrejelzés.
Őszinte
Azt hiszem, rájöttem, hogy miért vagy annyira oda a bringákért. Tényleg, mélyen és igazán bele vagyok szeretve a bicikli intézményébe. Persze eddig is tudtam mondani pár racionális okot, amiért reggelente letolom az emeletről a bringámat és betekerek a melóba. Gyorsabb, mint a tömegközlekedés és függetlenségérzést ad. Nem kerül pénzbe. Csajozós.
Rájöttem még valamire, ami így infósként lehet, hogy furán fog hangzani: nulla, azaz totálisan zéró elektronikus varázslat van benne. Minden, amit látsz, ott zajlik a szemed előtt, nincs semmi eldugva: itt a kerék, a láncot tekered a hajtókarral, a bowden húzza egymáshoz a fékpofákat. Nincs ROM, nincs firmware, nincs szoftver, nincs hozzá API, nincs számítógép, nincs USB-csatlakozó, se geek, aki hümmögve nyomogatja a laptopját a szervizben, mielőtt kinyögi, hogy sajnos elfüstölt a panel, nem-garis csere a megoldás, vagy vehetsz újat. Biciklinél nincs ilyen: csavaronként tudod cserélni, ami lerohad.
A bicikli az utolsó őszinte közlekedési eszköz.
A bizniszkonform metálpólók
Jelentést írtam épp. Auditjelentést írni egy tök primitív webalkalmazásról, főleg ha három darab statikus oldal az egész, nem túl izgalmas és általában van egy közös pont, valahányszor ilyet írok. Annyi a titok, hogy pörgős zenét kell hallgatni közben, mert így legalább nem alszom rá a billentyűzeten a J és a K közé.
Tegnap éppen Guns N' Roses volt soron és éppen rájöttem, hogy bakker, ezek a csávók 1987-ben tudtak valamit, amikor kiadták az Appetite for Destruction című albumot. Szólt a Nighttrain, így aztán önkéntelenül is laza fejrázásba kezdtem a refrén könyékén és ahogy elnéztem jobbra, összeakadt a tekintetünk Davidével, aki vigyorogva rámpinnyogott a céges chaten:
"What are you listening to?"
Visszaírtam, hogy épp a Nighttrain szól és hogy a Guns sajnos egy újabb zenekar, amit azután fedezek fel, hogy érdemileg már megszűntek.
Ennyit írt válaszul: "Coffee?"
KIballagtunk a konyhába és míg lefőtt a két latte, elmesélte, hogy ez milyen fura, mert éppen ma reggel akadt a kezébe az Appetite for Destruction-ös pólója, csak aztán amikor beleállt a tükörbe, nem érezte úgy, hogy az a póló a jó oldalon lenne a bizniszkonformitás vékony határmezsgyéjén. Így aztán felvette a Motörhead-pólóját és abban jött be.
"You know, there is a very thin line. A black&white Led Zeppelin T-shirt is perfectly acceptable, a classic Deep Purple or even Judas Priest is perfectly OK. A tee with The Wall logo is even stylish. They are respectable, classic, proper British rock bands. But this G'n'R thing with the skulls, the cross and the logo is just... you know. Not businesslike enough."
Lakással csajozni
Magam sem tudom, hogyan, de meghívódtam egy házibuliba. Maga a kecó elég májer, három szint végtelen négyzetméterrel a Baker Street metrómegállótól három, a Regent's Parktól öt percre gyalog. Londonban itt lakni igencsak zsíros dolog - ha W1-gyel kezdődik az irányítószámod, rátapintottál a tutiság ütőerére.
Én voltam az egyetlen bevallottan infós a társaságban, a többiek jellemzően fájnensöl emberek voltak és döbbenetes módon az egyik legegyszerűbb kapcsolódási pont az Undercover Economist című könyv volt - tessék elolvasni.
A társaságban az ivararány még egészséges emberként is elfogadható volt, hat libidóval teli év Schönherzben való eltöltése után pedig egyszerűen felfoghatatlan mennyiségű nő volt megtalálható ezen a százvalahány négyzetméteren. Beszélgettem is párral. A harmadik lánynál feltűnt, hogy az volt az első kérdésük: "Figyi, te itt laksz?" Szöget ütött ez valahogy a fejembe - ha azért kérdezné ezt, mert így biztosan tudnám, hogy hol a klotyó és nem a mondjuk fáskamrába küldeném le tévedésből pisilni, akkor a kérdést úgy tenné fel, hogy "Figyi, nem tudod, hol a koltyó?"
Így aztán az első három lánynak azt mondtam, hogy nem, a többieknek utána meg rezzenéstelen arccal hogy igen, ez a jelentéktelen méretű kulipintyó itt részben az enyém. Hogy tetszik? Hát igen, kellemes a mérete és közel van a minden. Igen, igen, a lakbér sajnos kicsit borsos, de hát mit lehet tenni manapság, ilyen időket élünk. Londonban drága a lakás. Két barátommal béreljük ezt a helyet, mert szeretjük a környéket és jó a közlekedés. Te egyébként mivel foglalkozol? Ó értem, ez nagyon érdekes. Szereted? Ó, hogy én mit csinálok? Egy nagy befektetési banknál dolgozom az IT-vel, dögunalom az egész, szóra sem érdekes, a te munkád sokkal érdekesebb. Hogy mit csinálok munkán kívül? Zárakat nyitok ki gemkapoccsal, tudok öt labdával zsonglőrködni, tudok egykerekűzni, bestoppoltuk Európát pár éve, járok krav-magára, ahol rendszeresen bucira verik az arcom, régebben meg lovasíjásztam, mostanában sziklát mászom tuti klubok meg ilyen helyek vannak, el se tudod képzelni. És te mit csinálsz?
Olvasson Ön is instrukciókat gyermekének! Móka, kacagás!
Kaptam tegnap kis hobbikertész starter kitet: cserép, magok, tőzeg. Otthonról már csak a vizet meg a napfényt kell beletenni és már indulhat is a dzsungelharc a konyhaablakban.
Hanem a használati utasítás, na az teljesen kész.
"Have lots of fun whilst encouraging your child to read the instructions."
Ezt britek írták briteknek, le se tagadhatnák.
A rossz kérdésekről
Ez is ilyen Caminón megfogant gondolat, csak mostanra kristályosodott ki annyira, hogy nevén tudom nevezni, eddig csak éreztem.
Ha a világ döglött körülöttem, én pedig szenvedek benne, változtatni szeretnék rajta. Azt kérdezem ilyenkor magamtól minden reggel: "ma mit fogok csinálni, hogy elkerüljem az unalmat és a semmittevés szenvedését? Hogy üssem el úgy a napomat, hogy még hasznosnak is érezhessem?" Úgy vettem észre, hogy három-négy napig van rájuk válaszom, aztán valahogy elfogynak a lehetőségek. Jön az unalom és a szürke, lassú izzadásos szenvedés, amikor egyik lehetőség sem vonzó eléggé ahhoz, hogy tegyek is érte. A végén pedig már a boltba is szenvedés lemenni, szenvedés dolgozni, én pedig vágyódom el valahová, ahol üdeség van és nem ez a száraz üresség.
Rájöttem, hogy ekkor nem az a jó kérdés, hogy "mit akarok holnap csinálni", hanem sokkal inkább az, hogy "miért vagyok itt?" Ha erre tudok válaszolni, minden jön magától és valahogy helyére kerülnek a másnapi teendőim is. Lesz kerete és iránya a dolgoknak. Még akár az is lehet, hogy semmittenni fogok, de ekkor már nem fogok szenvedni benne - az objektív cselekvés lehet ugyanaz, csak az ok teljesen más mögötte. Én leszek teljesen más mögötte.
És ez mindent megváltoztat.
A hatfontos vasaló
Vettünk egy vasalót. Hat fontért. Hat rohadt fontért - ebben benne van a gyártás költsége, az, hogy idehozták hajón Kínából és a kereskedelmi árrés, amit a Sainsbury's rátett.
A sarki mosodában egy fontért három inget vasalnak ki, tehát két hét alatt megtérül az ára. Agyameláll.
Miért mondana igazat?
Beszélgettünk a britekkel a lakáskeresésről és azt mondta az egyik kollégám, hogy neki bevált a módszer, amikor megkérdezi az ügynököt, mióta van a piacon az adott lakás. MInt mondta, a rosszakat onnét is ki lehet szűrni, hogy több hónapja árulják őket.
Elgondolkodtam, aztán kiböktem, ami bennem volt:
"És tényleg működik, hogy megkérdezed az eladásban nagyon érdekelt ügynököt az ingatlanról?"
"Igen, miért hazudna?"
"Öhm... izé. Miért mondana igazat? Ott vagy te, a palimadár, aki éppen húszéves hitelt készül felvenni erre a fostos romhalmazra, és összesen tíz perce van körülnézni. Ebből a húszéves hitelből lesz neki jutaléka. Miután aláírtad a papírt, leszarja, hogy a fejedre ömlik a szennyvíz minden reggel hat és nyolc között. Az ügynök egyszerűen nem érdekelt abban, hogy megismerd a lakással kapcsolatos problémákat. Felelősség nélkül hazudhat neked, főleg szóban."
"Well... fair enough." - mondta és ennyiben maradtunk.
Oblák, egyesülj!
Naszóval, legutóbb ugye a CISSP-vizsga előtt két nappal sikerült megölne magát a jó kis 10.10-es Ubuntumnak (illetve az ati drivere ölte meg, de ez most mindegy), jött helyette a 11-es Mint. Az eleje elég jó volt, gördülékeny volt minden, de aztán kezdtek előjönni a nem túl júzerfrendli fícsörök, kezdett kiborulni a szar a pelenkából:
- A videokártyámon tojást lehetett volna sütni azzal a driverrel, amit a Mint felgyógyított. A trükk nyilván a hivatalos amd.com-os driver, viszont aki csinálta már, az tudja, hogy a videokártya-driver telepítése amolyan szívműtét jellegű dolog az újabb desktop linuxokon, lévén ha az xorg.conf-od elromlik, akkor a grubból vagy másik linuxos live példányról tudod csak megcsinálni. Ráadásul a difót fglrx installszkriptje annyira kis édes, hogy nem másolja vissza a régi xorg.conf-ot a helyére, így aztán szinte biztosan megdöglik az X-ed, ha ribútolsz az apt-get remove fglrx után. Kézzel tegyed vissza, jól, amíg emberként (grafikusan) megteheted.
- A compiz random időközönként lerohadt. Ezt elég egyszerű volt megcsinálni, le kellett górni a francba.
- A z openJDK időnként felküldte a prociterhelést az egekbe, ilyenkor a killall -9 java volt a megoldása a dolognak.
- A broadcomos hálókártyám egészen érdekes hibajelenségeket produkált: néha a megfelelő jelszót beírva se tudtam csatlakozni a wifikhez, és airodump-ng-vel ki is derült, hogy miért: a 4-way handshake második körében valamit elrontott a kártya (vagy a driver, vagy a wpa_supplicant, vagy maga a Jóisten) és hibás üzenetet küldött vissza. Az eredmény pedig az, hogy nem volt csoki abban a körben.
- A flash időnként merevre fagyasztotta a gépet, de úgy, hogy semmire nem reagált az akksi ki-be kombón kívül. Két különböző memtesztet is futtattam, de egyik se talált semmit, a RAM moduljaim jók (az ilyen merev fagyások sokszor vannak hardverhiba miatt). Vagy nem, ki tudja.
- Ha az update manager authentikációs ablakában elrontottam a jelszavam, merevre fagyott az egész gép, akksi ki-be.
Szóval, szombaton lett több, mint elég, a Mint elég, mint a minta ég el az égig végig.
Lett hát első körben 12-es Mint, szép is meg az előző is elég boldogan élt, amíg meg nem halt. Bebútoltunk, csillivilli, viszont egy negyeddel azután, hogy az installer ledobta a napalmot és mindenki meghalt, a telepítő egy rövid hibaüzenetben elköszönt. Szerencsére nem vagyok egyedül ezzel a problémával - mindenesetre annyira megorroltam a Mintre, hogy dühödten telepítettem egy Ubuntu 11.10-et. Unityvel.
És tetszik! Ez a Unity már használható, nem úgy, mint az előző.
Másrészt nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogom a következőt:
root@lofaszjoska:/tmp # uname -a
Linux lofaszjoska 3.0.0-16-generic #28-Ubuntu SMP Fri Jan 27 17:50:54 UTC 2012 i686 i686 i386 GNU/Linux
