Langyos sör hab nélkül

• Blog oldal
• Archívum
• 

Az ember, aki mezitláb nyomta végig a Caminót

Azt hiszem, nem meséltem még Micah-ról. Micah visszanézve olyan volt a Caminón, mint a késő őszi napsütés a mesebeli spanyol tájon: nem tűnt fel, amíg ott voltam és épp ezért egy darab fotó nem sok, annyi sem készült róla, viszont visszagondolva nem fogom elfelejteni, ahogy ott falatoztunk a galíciai út porában.

Kenyeret, mégpedig frissen sültet.

A galíciai kis faluk annyira picikék, hogy rendszerint nincs bennük valamirevaló bolt, a pék rozoga furgonnal hordja oda a kenyeret reggelente. Nem nehéz észrevenni, ha arra jársz: ha fakkolni kezdenél, hogy a redves rossebért nyomja ez a baromarcú a kibaszott dudáját vasárnap reggel kilenckor, amikor te épp egy ízes, zamatos önsajnálat-gombóc közepébe harapnál bele - na, az a pék. Vegyél tőle kenyeret ilyenkor. Komolyan, jobb lesz.

Ahogy ballagtam, lelassított mellettem a rozsdás Citroen és a pék kinézett az ablakon, hogy akarok-e vásárolni tőle. Rámosolyogtam, hogy "Buenas! Dos panes pequeños, por favor.", és a furgon nyikorogva megállt, én pedig hamarosan ott álltam a kezemben két, még gőzölgő bagettel, és néztem a döcögő furgon után a mélységes reggeli csöndben. Nem voltam éhes igazából, de akkorra már megtanultam hinni abban, hogy nem véletlenül érkeztünk meg egyszerre a faluba a pékkel. Na mindegy, mondtam: a kenyér meleg, én meg szeretem a meleg kenyeret. Leültem az út szélére a porba, és nagy buzgón nyomni kezdtem befelé az etetőnyíláson.

Ahogy ott falatoztam és süttettem a képem a kelő nappal, egyszer csak felbukkant még egy figura az úton. Kis hátizsák és kopó bot volt nála: egyértelmű volt, hogy zarándokkal hozott össze a sors. Odaért hozzám és zihált a reggeli napon. Ránéztem, és megkérdeztem: "kérsz kenyeret, testvér? Friss, még meleg." Vállat vont és leült mellém. Odaadtam neki az egyik kenyeret, és falatozni kezdtünk. Nem szóltunk jó darabig semmit egymáshoz, mert nem volt rá szükség - kevésszer láttam ilyen jóízűen kenyeret enni bárkit is.

"Pont olyan, mint amikor gyerek voltam" - kezdte egy idő után, két harapás között - "édesanyám csinált mindig ilyen kenyeret, mire péntekenként hazamentem az iskolából. Mindig úgy sütötte, hogy pont forró legyen, amikor leszálltam a buszról."

Nem szóltam semmit, csak vigyorogva haraptam az enyémet. Kisvártatva folytatta.

"Rég ettem ilyen jó kenyeret. Köszönöm. Micah" - mutatkozott be, és kezet fogtunk. Aznap együtt mentünk tovább. Napközben így egy csomó mindent megtudtam róla.

Például, hogy mezitláb tolja végig a Caminót. Ausztráliában született és ott is volt kölyök, mesélte, és ez az egész cipő-dolog valahogy kimaradt az életükből. Nem csak az övéből, a szüleiéből, a barátaiéból, a faluéból, ahol lakott. Nem volt rá szükségük.

"Az első pár cipőmet nyolcévesen kaptam meg, de azt is azért, mert az iskolai évnyitós öltönyömhöz kellett. Emlékszem, nem is értettem elsőre, hogy mire jó."

Elmondta, hogy alapvetően vegyészmérnök volt, mielőtt vándorolni kezdett, és az üzemben is a papucs volt a legtöbb, amit megtűrt magán. "Képzeld el, ott álltam a beosztottaim előtt sisakban, fehér köpenyben, munkavédelmi szemüvegben és papucsban!"

Ha lenne olyan sport, amin parázni kell, jó pár barátomat nevezném a világbajnokságra - Micah még a selejtezőkön se jutott volna túl. Az útját másfél éve Délkelet-Ázsiában kezdte, viszont elég sokat időzött a Mekong környékén, így Laosz és Kambodzsa határán elfogyott a pénze az egyik kártyájáról, a másikon pedig alapból sem volt sok. Így aztán stoppal-busszal-gyalog jött el Európába alig kilenc hónap alatt egy hátizsáknyi cuccal.

Mezitláb. Vietnamban érezte, hogy nem lesz annyira fasza gyalog végigmenni a fél világon (kb. szó szerint), így aztán vásárolt egy kevlár lábvédőt - annyi, mint egy izmosabb zokni, ami a tüskék ellen véd, de cipőnek azért pont úgy túlzás nevezni, mint ahogy az ember a tangát sem hívja télikabátnak.

Micah végigsétált a fél világon mezitláb.

Végül ott falatoztunk két galíciai kis falu között az út szélén, és együtt néztük a szélben lengedező, kövér gabonatáblákat. És mosolyogtunk úgy, mint kevésszer azóta: az a fajta békesség áradt mindenből, ami után az ember képtelen arra, hogy megmaradjon kőbaltás-fatengelyes mérnöknek. Mesélt arról, hogy milyen volt vietnami parasztokkal alkudozni kajára, milyen volt keresztülpöfögni fél Dél-Ázsián egy rozoga kisteherautó platóján.

És rádöbbentem valamire: a problémáimat nem tudom legyorsulni. Ugyanazzal a vonattal jönnek, mint én, ugyanabban a kocsiban zötyögnek, ugyanabban a sikátorban alszanak, mint én.

Rendet csak én tudok tenni a saját világomban.