Langyos sör hab nélkül

• Blog oldal
• Archívum
• 

Mindenki megdől

Amikor idehaza járok, mindig elmegyek haza is. Vissza Fenyvesre, arra a helyre, ahol felnőttem - igazából soha nem éreztem úgy eddig, hogy valóban megérkeztem, amíg nem sétáltam végig a fenyvesi strand homokján, és nem ücsörögtem az udvaron pár percet a fáim között.

Már két éve, hogy elköltöztünk - valahogy mindig úgy alakult, hogy tizennyolc éves korom óta minden ősszel költöztem valahová. Először fel a Schönherzbe, aztán albérletből albérletbe, végül némi megnyugvás volt összeköltözni Nörsszel. A következő ősszel viszont az itthoni bázist költöztettük át apám szülőházába, aztán megint felrobbant a világom, Camino... most úgy fest, hogy megint költözni fogok idén ősszel is - hogy hová, arról fogalmam sincs. De még az ország sincs meg...

Visszamentem a régi udvarra, beszívtam az akác illatát és végigsétáltam a fák között, amire rá lehetett látni az ablakomból. A két fenyőfa, amik között Bojtival sétálgattunk általánosban. Itt az aranyesőbokor, ami mindig jelezte, hogy itt a tavasz. Ez az a pálya, ahol megtanultam monózni. Itt íjásztam - ha nagyon keresném, még talán találnék egy-két fémhegyet is a földben. Ez az a vaskeret, amit hótolónak használtam sráckoromban, amikor hóembert építettem. Körbejártam a házat - ezen a kapun mentem ki minden reggel hétkor gimiben, és itt, a vasúti átjáróban találkoztunk Teddyvel, hogy a sínek között kiballagjunk az állomásra. Akkoriban valami egészen fura oknál fogva niggernek szólítottuk egymást, és ezt nagyon menőnek gondoltuk. Hát Istenem, tizenöt évesek voltunk. Sétálgattam gyerekkorom kulisszái között, és ilyenkor többnyire elönt az a fajta keserédes nosztalgia, hogy hát igen, van, ami változatlan a világban.

Most viszont semmi ilyenem nem volt: igen, jó volt itt gyereknek lenni, de ennyi. Nem jelentenek ezek a fák többet szép emléknél, nem vágyom ide vissza közéjük. Ha jönne valami tündérke, hogy visszaröpít a gimibe, ha szeretném, hát én körberöhögném. Ki akarna cserélni most a kopasz kiscsávóval, aki rágja a körmét és folyton gyötrődik az önbizalomhiánytól és bálványozza azokat, akiknek van barátnőjük és dugnak?

Hmmm.

Ezzel kapcsolatban volt egy nagyon durva élményem, pont a tízéves érettségi találkozónkon. Valami egészen tökéletes időzítési vicc következtében két mélyen odaverős hetem közepére rakták: pénteken visszarepültünk Zürichből Londonba és a barátnőm nem hogy nem jött ki, hanem szakított velem telefonon, hétfőn felmondtam, végigmelóztam a hetet és szombaton hazajöttem, pont beestem a fonyódi gimibe a találkozó kezdetére.

Időutazás a köbön visszafelé, nem kevés betépéssel: hajnal fél négykor keltem két óra alvás után, bezártam a londoni szobám ajtaját azzal, hogy ki tudja, mikor jövök vissza legközelebb. Taxival kimentem Lutonba a nyolcas géphez. Fél tizenegykor leszálltunk Ferihegyen, bevonatoztam a városba, a vonaton pedig egy miskolci srác a kezembe nyomott egy doboz sört, mert úgy nézte, rám fér. Bliccelés a városon át kissé részegen, el a Schönherz előtt, aztán ki Kelenföldre. Innét kocsival levittek Fonyódra, és egyszer csak ott találtam magam a hátsó padban a Fizika1-ben. A helyemen, körülöttem ott ültek a gimis osztálytársaim, és pontosan ott folytattuk a hülyülést, mint ahol abbahagytuk tíz éve. Döbbenetes volt. Több puszit kaptam abban a négy órában, mint azóta összesen...

És amikor el kellett mondani, hogy mi történt velem az érettségi bankettünk fagyoskodós éjszakája utáni tíz évben, hirtelen újra tizenöt éves kiscsávó lettem: elkezdtem vörösödni, dadogni, elfelejtettem, hogy mit akartam mondani és legszívesebben besüllyedtem volna az alattunk lévő kémiaterembe szégyenemben. Pontosan úgy, mint tizennégy éve.

Körbejártak a gimi alatt készített fotóalbumok: a másodikos osztálykiránduláson ott ballagtunk lefelé összekarolva nyolcan valami domboldalon, és határtalan taktikai érzékkel úgy alakult, hogy a szép szőke lány mellé kerültem. Igen, ő a lány itt három sorral előrébb, tűzpiros kabátban. Na, ez a pillanat nekem kristálytisztán megvan - ott karol belém egy lány, és én úgy érzem, hogy most minden emberi számítás szerint az univerzum császára vagyok. Ez a megingathatatlan hitem egészen eddig a pillanatig tartott - megláttam a saját fejemet a fotón. Én voltam az a komplexusos-pattanásos kiscsávó, aki éppen élete első lányos élményét éli át, és pont úgy is néztem ki. És elég kemény tíz év után rájönni, hogy szerelmes voltam ebbe a szép szőke lányba, aki előttem ült magyarórán... és ezt még elmondani sem tudtam neki, még most sem, mert a vőlegényével azelőtt leléptek, hogy köszönhettem volna neki. Faszbúkon meg ilyet mégse ír meg az ember.

Elmentünk sörözni, amikor bezárt a gimi, és amikor hajnalban szétszéledni kezdtünk, újfent rájöttem, hogy felénk még mindig nem lakik senki... Gimiben senki szülei nem vittek el, most már saját autók lámpái után nézek, és indulok neki gyalog a világnak. Még a parkoló is ugyanaz. Felhívtam a szüleimet, hogy vigyenek haza - hiába no, a taxi októberben vasárnap hajnalban eléggé nem létező fogalom felénk, és nem volt kedvem legyalogolni tizenkét kilométert úgy, hogy gyakorlatilag harmincnyolc órája ébren voltam.

Felhívtam hát apámat, hogy vigyen haza. Időutazás - pontosan ugyanazzal az álmos hanggal mondta, hogy eljön, de még fel kell kelnie, mint amikor megfogadtam, hogy ilyet többé nem, inkább fagyoskodok a bringámon mínusz hét fokban. És ugyanabban a csípős hajnali levegőben ballagtam, mint a szalagavató bál utáni hajnalban, hátamon minden cuccom, amit érdemesnek tartottam arra, hogy Londonból elhozzam. Nem voltam már biztos abban sem, hogy valami gonosz vicc folytán nem mentem vissza oda, ahonnét indultam: nincs melóm, nincs barátnőm, vörösödök és dadogok, amikor meg kell szólalnom emberek előtt a gimiben, és hajnalban megyek ki a hetesre a hajóállomás elé, ahová az álmából felvert apám eljön értem kocsival. És aztán megérkezem oda, ahonnét tényleg elindultam: a szobámba, anyukám átölel és a kezembe nyom egy bögre forró teát. Hány éves is vagyok?

Egy pár órára megadatott, hogy megint tizenöt legyek. Nem akarok visszamenni.