Langyos sör hab nélkül

• Blog oldal
• Archívum
• 

Tizenkilenc óra

Több oka is van annak, hogy találkoztunk és ezek közül csak egy az, hogy hamar hazahozott. Majdnem tizenkilenc órát töltöttünk úton így hárman: én a szélén, Borsi középen, a csóka meg a kormánynál és közösen bámultuk az autópálya korlátját, ahogy unalmas szürkeséggel vánszorog hátrafelé, a világ pedig előttem szétnyílik, mögöttem pedig összezárul.

Beszélgettünk.

A teherautó-sofőrök élete nem csak játék és mese, a műfajból fakadóan többnyire nem a világgal és az életükkel elégedett, optimista, nyugodt és rendezett lelkivilágú emberek ülnek hetekre egy fehér furgon volánja mögé, hogy kuplungház-fedeleket/forgóajtókat/jó ég tudja, mit vigyenek Európa egyik feléről a másikra. Abban a nem kevés kilométerben, amikor ott stoppoltunk Európa országútjain és mindenféle ember elvitt hosszabb-rövidebb távolságokra, akadt nem kevés furgonos és pár kamionsofőr is - az a benyomásom, hogy minél nagyobb dögöt vezet minél régebb óta, annál valószínűbb, hogy már belepistult a sofőrködésbe és ez a belepistulás az egész életét áthatja előbb-utóbb. Nagyon kevés kivételtől eltekintve ugyanaz a szabásminta: uradalmi sofőrként dolgozott a régi rendszerben valahol rendes fizetésért, nagy embereket fuvarozva az ezerötös zsigulin, aztán jött a rendszerváltás, hirtelen megszűnt a munka és egyszer csak ott találta magát egy teherautó volánja mögött. Sokat volt távol otthontól, az asszony összekefélt a szomszéddal/a főnökével/akárkivel és elvált tőle, a gyerekei nem beszélnek vele, mert az anyjuk uszítja őket. Elköltözött otthonról, van valahol egy kis garzon, amit bérel, de szinte soha nincs ott, csak raktárnak használja. A mostani világát többnyire két dolog tölti ki: egyrészt ott a főnöke, aki arctalan, lélektelen eszközként tekint rá és képes egyetlen SMS-sel ott rohasztani valahol Németországban a hosszú hétvégére, mert hétfő reggelre talált csak felrakót, hazajönni meg visszadöcögni vasárnap éjjel túl drága lenne. A másik visszatérő elem a német/osztrák/olasz/köcsögfrancia rendőrség, ami sokszáz ajróra bünteti, ha a megengedettnél több időt tölt vezetéssel. Ha betartja a szabályokat, egyszerűen nem ér oda a rakománnyal a felrakóhoz és a főnöke fogja lecseszni... szép kis harapófogó, mit mondjak. A csalán más farkával történő verésének minősített esete.

Mire elértünk Amszterdam mellől Móvárig, elég nagy szeletet kaptunk az életéből, ugyanis az idő jelentős részében ő beszélt magáról. Mi történt vele, hol nőtt fel, a szüleiről, hogy hol volt katona, hol dolgozott, mi van vele mostanság. Furgonnal jár, és három éve tolja az ipart - úgy tűnik, van egy mágikus határvonal úgy két-két és fél év körül, ameddig mindenki élvezte az utazást, utána viszont nyűg lett a szabadság, börtön a távollét...

Ebben a fuvarozóiparban mindenki átver és szívat mindenkit. A szállítócégek átverik a sofőröket a ki nem fizetett túlórapénzekkel és a péntek délután küldött "nem mehetsz haza hétvégére"-SMS-sekkel, a sofőrök átverik a céget azzal, hogy kannába szívják a gázolajat, amennyivel a sárkány kevesebbet eszik százas tempónál a kvótánál, átverik (illetve átverték) a rendőröket a preparált tachográfkorongokkal, amik szerint megvan az előírt pihenőidő. A rendőrök szívatják a sofőröket a korongellenőrzésekkel és azzal, hogy kiveszik őket a forgalomból órákra, a megrendelők átverik a fuvarozócégeket azzal, hogy többet raknak egy palettára, mint a menetlevélen szerepel.

Nem vidám világ ez... de amikor Krisszel jöttünk haza Madridból, találkoztunk egy sráccal, aki valahogy ezzel együtt élvezte a kamionozást. Jó volt beszélgetni vele - olyan ember mellett ültünk pár órát akkor, aki megtalálja az örömöt abban, amit csinál akkor is, ha kézzel kell válogatni a kecskeszart a trágyadombon, mire igazgyöngyre lel. Nem lehetetlen - a Kamionos Arc (így nevezte el Krisz) úrrá lett a belső káoszon, és ez valahogy kivetült az egész világára, a furgonjára és a kisugárzására is. Jó volt ott zötyögni mellette Olaszországban.

Ez a mostani csóka nem lett úrrá a káoszán, és olyan töményen kaptuk a tipikus magyar mentalitást az úton, hogy a végére kissé besokalltam. Az alapélmény az, hogy a világnak külön-külön és egyben is a jókurvaannyát azért, mert nem oldja meg a problémáimat, rohadjon meg a főnököm, rohadjon meg az előző kormány, rohadjon meg a német autópálya-rendőr, rohadjanak meg a Toyota Yarisszal a belső sávban kilencvenhéttel bénázó szőke nők, rohadjanak meg az útépítők, rohadjon meg az egész ország, rohadjon meg mindenki. Hogy nem lehet normálisan megélni abból, hogy az ember dolgozik (valóban trágya melót pocsék főnöknek). Hogy eladják a cukorgyárakat. Hogy megint mennyi a svájci frank. Rohadjon meg a bank, mert adott kölcsönt és most elvitték az autót.

És nem vette észre, hogy ugyanazt műveli kicsiben, mint amit gyűlöl, ha vele történik meg. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, havi párezer forint csalás a villanyszámlán itt, némi mismásolás a törlesztővel ott, a családi pótlékkal és a zsebbe kapott fizetéssel amott. Nem nagy dolgok, de ez a sok kicsi apróság folyamatosan mérgezi a világát, és végül megkeseredett, fakkoló vénember lesz belőle. Sajnálom. Kívánom, hogy törj ki ebből, keress és találj valamit, amivel csökkenteni tudod a káoszt odabent, testvér és köszönöm, hogy elhoztál minket Amszterdamból.

Nagyon sok jót tettél ezzel úgy is, hogy nem tudsz róla.