Langyos sör hab nélkül

• Blog oldal
• Archívum
• 

Ott vagy az életedben?

Voltam ma könyvesboltozni, rég jártam arrafelé. Ahogy ott álltam a könyvespolcok előtt, mosolyogva vettem kézbe az American Gods című könyvet Neil Gaimantől - olvastam az összes Neil Gaimant, ami megjelent, gondoltam és némi büszkeséggel simítottam végig a gerincüket. Olvastam mindet.

Aztán belelapoztam az American Godsba. A történetből már nem sok van meg, csak az, hogy nagyon tetszett, és ahogy pár bekezdést olvastam, rádöbbentem, hogy fogalmam sincs a történetről, se a szereplőkről - de még a nevek se mondanak semmit. Csak végigrohantam a könyvön akkor, bezabáltam. Behúztam egy újabb strigulát abba a kupacba, ami az elolvasott Neil Gaiman-könyveket jelöli. Büszke voltam magamra.

Leültem a bőrpamlagra és gondolatban összeszedtem, hogy melyik könyvek azok, amiknek fejlből el tudnám mondani a történetét. Nem sok: ott van ugye a Good Omens, a Gyűrűk Ura, a Coraline első körben, meg az 1984. Aztán a Monte-Cristo grófja már homályosan, a Nyomorultak még homályosabban, pedig ezeket nagyon szerettem. A The Gun Seller, de azt kétszer is elolvastam, na az megvan, annyira tetszett a nyers, fanyar stílusa. A Fight Club, nyilván. A Papírsárkányok, mert azon sírtam, annyira szép a vége. Ahogy ott gondolkodtam, rádöbbentem, hogy mennyire nem emlékszem ezekre a könyvekre, pedig mennyire mélyen megérintettek ott és akkor... pedig elolvastam a szememmel a betűket, a szöveget fel is fogtam. Csak épp nem emésztettem meg túl mélyen.

Ugyanúgy, ahogy nem vagyok jelen az életem jelentős részében. Amikor melózni kéne, de hét eleje van, nem ugrok fejest a feladatba, pedig tényleg kihívás és rejtvényfejtés az idő jelentős részében és én nagyon szeretem a munkámat. Helyette indexet olvasok, faszbukot nézek és millió egyéb módon baszom el az időt két kézzel. Amikor bringázom, akkor zenét hallgatok - no nem úgy, hogy be van dugva a fülembe a cucc és telefonról szól az eszre hangolt hétnyolcados metál, hanem itt bent hallgatok zenét, ma reggel például a Still Remains szólt a Fates Warningtól. És gondolkodom közben, összevissza cikáznak a gondolataim, irgalmatlan káosz zúg a fejemben, amikor odakint a buszt kerülöm a bringámmal. A gondolataim annyira elcsábítanak, hogy a kapacitás töredékével figyelem például, hogy a kereszteződéshez közelítve megadják-e a balkezet, vagy épp satufékkel kell megállni. Van úgy, hogy egyszerűen elbambulok, annyira nem figyelek kifelé, hogy megijedek, annyira közel megyek el a doubledecker mellett és a szele meglegyinti a vállam.

Kávézom - többnyire a totalcart olvasom mellé reggelente, és ez így annyira megerőszakolja a kávét, hogy igazán kár érte. És még nem is köt le az olvasás, folyamatosan pörög millió dolog a fejemben, amikor csak ülök a gép előtt görnyedt háttal és szürcsölgetem a kávém. Pedig megérdemelné a kávé, hogy igazán foglalkozzam vele, mondjuk figyeljek úgy az ízére, mintha most innám először.

Vagy épp utoljára.

A meditálás rádöbbentett arra, hogy mekkora káosz van a fejemben. Most az lett világos, hogy a káosz folyton ott van, és olyankor is, amikor pedig koncentrálnom kellene, olyankor nem semleges, hogy ott van, hanem éppen hogy rossz - például különben felkenődök egy busz hátuljára, vagy épp effektív munkavégzés hiányában nem tudom megfejteni az aktuális alkalmazást.

Ha nem vagyok ott teljes figyelemmel, akkor élvezni sem tudom, amit csinálok. A falmászás, a slackline vagy a krav-maga ezért jó: nem tudom megtenni, hogy csak félig vagyok ott. Kávézáskor, meló közben vagy úgy egyszerűen "éléskor" meg tudom.

Ott akarok lenni. Teljesen.